...két tenyerem zárójelében.

Pillantásom...

...tekinteted emésztően sötét-mély kútjának fogságában...

                 Repülünk.

                 Fel, fel, magasra, még magasabbra, az univerzum létezhetetlen határaira...

                 ...az élet keserű-édes, szerető-közömbös, szabadság-korlátaihoz.

...hogy onnan hulljunk a sebesnél sebesebben alá, tündöklőn fénylő csóvaként világítva meg eget-földet, 

                         majd a föld felett csendben üszkös hamvainkba haljunk.

                                         Merre van a nincs tovább?

                                                                                    Pont erre.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.